Az én történetem folytatódik – anyaságon innen és túl

Valamikor régen leírtam Nektek az én történetem: hogyan derült ki anno a PCOS, miért kezdtem el egyre mentesebben enni. Pár hete elém sodródott ez a bejegyzés, újra elolvastam, és teljesen megdöbbentem: kicsit olyan volt, mintha valaki más írta volna – önmagam egy korábbi verziója. Tulajdonképpen nincs min csodálkozni, hiszen amikor ezt írtam, még az első gyermekemet vártam – azóta új fejezet nyílt az életemben.

Rengeteget tanultam: magamtól és a gyermekeimtől, magamról és a világról. Néhány dolgot másképp látok, mint „azelőtt” – anyaságon innen és túl, és anyák napjához közeledve, a korábbi történet folytatásaként, kikívánkoztak ezek a gondolatok.

It is not pain. It is power.

(‘Ez nem fájdalom, hanem erő.’) Ez az egyik kedvenc szülésre hangolódó, megerősítő mondatom. Semmi sem mutatja meg egy nőnek azt, hogy milyen erő lakozik benne, hogy nincs előtte lehetetlen, mint az, amikor világra hozza az első gyermekét. Én ezt tanultam meg azon az éjszakán, amikor a kislányom született. 🙂 Az ő érkezése meghitt volt, lágyan hullámzó és érzelmes. A kisfiam születéséről az első szó, ami eszembe jut: ‘erő’.

Nagyon érdekes volt újraolvasni a korábbi soraimat: annyi bizonytalanság volt bennük, a „magam sem hiszem el” érzés. Magam sem hittem el, hogy képes leszek egészségesen megfoganni, kihordani és megszülni egy babát. Végeláthatatlan távolság választ el ettől a hozzáállástól most, hogy két gyermekkel úgy érzem, kerek egész a családunk.

Beszippantott?

Annak idején úgy láttam, az anyaság „beszippantja” a nőket és valahol belül célul tűztem ki, hogy továbbra is „megmaradjak magamnak”. Azt gondoltam, hogy majd szépen külön fiókokban tudom tartani az életem fejezeteit. Azt hiszem, ez tipikusan olyan gondolat lehet, amit gyermektelenül gondol az ember. 🙂 Ez egyrészt végtelen naivitásra vall, mert a gyerekek észrevétlenül is, centiről centire beveszik magukat az életünk minden területére. Idővel azt vettem észre, hogy ha valaki megkérdez, hogy hogy vagyok, vagy mi újság velem, először legtöbbször arról beszélek, hogy éppen mennyire sikerült kialudnom magam 🙂 és hogy a gyerekek hogy vannak, most éppen mi változik (már megint) az életünkben. Így már értem, hogy régebben miért láttam úgy, hogy az anyák kicsit megszűnnek önmaguk lenni. Elég ijesztő volt, de most már értem, hogy ez a látszat csak a jéghegy csúcsa.

Visszapillantva elnéző mosollyal tekintek egykori önmagamra, amiért úgy gondoltam, hogy az anyasággal kapcsolatos gondolatokat itt nem, legfeljebb egy másik felületen osztom majd meg. Rettentően naiv elképzelés volt, mert az anyaságom észrevétlenül átszőtte a mindennapjaimat és az életem minden területét, így eshetett meg, hogy legjobb igyekezetem ellenére is sok bejegyzésembe belopakodtak a kisebbek (szereti-e ezt az ételt?, mit csinál, amikor együtt főzzük…), ahogy néhány ételfotómra is rásétáltak a kezecskék… 🙂 Ez az elképzelés ott is sántított, hogy amikor a gyermektelen, és esetleg nehezen érkező gyermekáldásra váró olvasóimra tekintettel minél kevesebbet osztottam meg gyermek-témában, akkor az időközben anyává vált olvasóimat fosztottam meg számukra érdekes tartalomtól. Ráadásul nem is voltam túl sikeres a „szétválogatásban”. Szóval tévedtem, és sajnálom. Ezentúl nem fogok úgy tenni, mintha nem akarnék babás dolgokról is írni. 🙂

Igen, a gyerekek mindig jelen vannak a gondolataimban, de ha több időm is van, akkor elmesélem azt is, hogy éppen min dolgozom, mennyire vagyunk kiegyensúlyozottak, mint család, és a párkapcsolatunkban is, milyen könyv- vagy film élmény formálja éppen a világomat, stb. Nem tűnünk el, csak átalakulunk: anyává válni kicsit olyan volt, mintha sok éve élnél egy házban, aminek már minden zugát ismered és a saját ízlésedre alakítottad, amikor kiderül, hogy van feletted még két emelet, amiről eddig fogalmad sem volt!

Pár hete telefonon beszéltem egy régi barátommal, akivel kb. 10 éve semmit sem tudtunk egymásról. Amikor megkérdezte, hogy mi történt velem azóta, először azt meséltem el, hogy született két gyermekem, és hogy milyen nagyszerűek, és csak utána azt, hogy „egyébként” mióta utoljára találkoztunk, lediplomáztam, doktori fokozatot szereztem egy számomra kedves és izgalmas területen, még a gyerekek érkezése előtt elhelyezkedtem a korábbi álom állásomban, miközben „csak úgy” írni kezdtem egy blogot, amit egyre többen olvasnak, rengeteg megerősítő olvasói visszajelzést kapok, két könyvem jelent meg ezen az új területen, mindkettő sikeres, és az első nemzetközi szakmai díjat is nyert. 🙂

Hát így. Megmaradt az életem többi „fiókja” is: most is építem magam, a párkapcsolatunkat, ezt a blogot, és folyamatosan dolgozom azon, hogy az életem minden területen tudatosabb és egyszerűbb legyen. Ugyanakkor, ha valaki megkérdezi, hogy hogy vagyok, vagy mire vagyok a legbüszkébb, mindig a gyerekek lesznek az első gondolatom, ezért külső szemlélőnek talán úgy tűnhet, hogy csak róluk szól az életem, de mint látjátok, ez egy összetett kérdés (több emeletes ház 🙂 ).

Miért is csináljuk ezt?

Amikor még nem volt gyermekem, anyákkal beszélgetve arra lettem figyelmes, hogy rengeteget hallok a nehézségekről – komolyan megfordult a fejemben, hogy akkor minek is csinálják ezt az egészet? Most már tudom, hogy az ilyen jellegű nehézségek listáját nem úgy kell tekinteni, mint egy panaszáradatot, inkább azt a kérdést kellene feltennünk ilyenkor, hogy mi ad erőt ahhoz, hogy hónapokon, éveken át minimális alvással teljesítsünk nap mint nap életünk legfelelősebb pozíciójában?

Én is beleestem abba a hibába, hogy még gyermektelen barátainknak kicsit túlecseteltem a nehézségeket: a nem alvást, a folyamatosan rendelkezésre állást, a felelősséget. A férjem kért meg még ott és akkor hogy mondjak el ugyanannyi jó dolgot is az anyaságról, hogy egyensúlyba kerüljön a beszélgetés. Kétéves volt akkor a kislányunk. Elmeséltem az addigi közös életünk kb. 3-5 legszebb, legfelemelőbb pillanatát, és könnyes lett a szemem. Mondanom sem kell, hogy lett volna még mit felsorolnom… Nagyon fontos, hogy ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekért a pillanatokért „megéri”, mert az önzetlen szeretet nem adok-kapok játék. Sokkal könnyebb a nehéz pillanatokról beszélni, mert ha megosztjuk ezeket, kicsit viccelődünk velük („emlékszel, amikor B hathetesen egy peluscserekor lenullázta az egész fürdőszobát?”), ezzel el is vesszük az erejüket. A legboldogabb pillanataink intimek: sokszor eszembe jut, amikor a kislányom először megölelt, vagy azt mondta, hogy „szeretlek”, ezekről mégsem szoktam beszélni, mert ez csak a miénk.

Számomra a legnagyobb nehézség az a megértés volt, hogy anyaként a saját jól-létemmel nem csak magamnak tartozom: egy család középpontja, tartóoszlopa mindig az anya, és ha akár csak átmenetileg is túl sokat vállalok, azt mindenki megsínyli. Kétéves volt a lányom, mire elfogadtam, hogy ahhoz, hogy mindannyian jól legyünk, elég minőségi időt kell töltenem a lányommal és a férjemmel is, és ahhoz, hogy valóban képes legyek feléjük fordulni, szükséges kiegyensúlyozottnak lennem: muszáj elegendő minőségi időt töltenem a munkámmal és pihenéssel is. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy a saját pihenésem annyira fontos, hogy néha az alvást kell választanom a feladat helyett, akkor is, ha a feladat sokkal izgalmasabb. A legnehezebb mégis az volt, hogy megtanuljak segítséget kérni, feladatokat kiszervezni, de, Z közbenjárásával, ez is sikerült. 🙂

És hogy miért is csinálom ezt? Az én szememben az, hogy felnevelek két boldog, kompetens, tenni akaró, együttérző embert, az egyik legjobb módja annak, hogy egy kicsit jobb formában hagyjam itt a világot, mint ahogy találtam. Ez a cél. Az, hogy útközben láthatom a diadalittas arcukat, valahányszor megtapasztalják a saját erejüket, hogy az ő szemükkel csodálkozhatok rá újra a világra, az az én jutalmam az úton. 🙂